Miért nem merünk nagyot álmodni?
Miért nem merünk nagyot álmodni?
Gyakran találkozom azzal a kérdéssel, témával, hogy miért nem haladunk, illetve mik azok a dolgok, amik gátolnak minket. Ennek kapcsán vettem észre, hogy egyrészt nagyon sok ember nem is tudja pontosan, hogy mit akar, mit szeretne elérni, másrészt túl gyakran hallom azt konzultációban, beszélgetésekben, hogy „csak egy normális életet” szeretnének, „csak egy minimumot”.
Mind találkozhattunk már azzal a gondolattal, hogy merjünk nagyot álmodni. Igazából itt arról van szó, hogy egyikünknek sem lehet az a szíve legtitkosabb vágya, hogy „csak egy kis” ezt vagy azt szeretne. Ez nem lehet egy életcél, egy küldetés, egy álom, ez csak egy minimum. Én is voltam olyan állapotban, amikor így gondoltam, ezért ismerem belülről, hogy milyen érzés, amikor állunk értetlenül, hogy miért nem működnek a dolgok, miközben esetleg évek óta dolgozunk magunkon.
Itt az önbecsülésről is szó van, hogy mennyire becsüli magát, aki csak keveset akar. Valójában ilyenkor félretesszük az igazi álmainkat, de amikor csak egy minimumot akarunk elérni, amögött nincs igazi hajtóerő. Ahhoz, hogy ezt meg tudjuk haladni, át kell lépni az árnyékunkat.
Úgy hiszem, megláttam azokat az okokat, amik miatt valaki így érzi magát. Az egyik ilyen ok, hogy túl sok sérülésünk van, túl sok traumánk, emiatt védjük magunkat. A változástól magától is félünk, mert túl sokszor csalódtunk, túl sokszor ért minket valamilyen fájdalom, és ezért a változás az életünkben sokszor egyenlő volt valamilyen jellegű lelki sérüléssel. Ezt is érdemes meggyógyítani, a változást szétválasztani ezektől a korábbi sérülésektől. A változás nem kell, hogy ezt jelentse, csak mivel sokszor ezt jelentette, elhittük, hogy ez a változás. Ilyenkor van bennünk egy befeszülés a változással kapcsolatban, és már ezért sem tudjuk megengedni azt, hogy kimozduljunk arról a pontról, ahol éppen vagyunk.
A sérüléseink, traumánk azáltal is gátolhatnak minket, hogy a jelenünkben tartjuk őket. Ezek az esetek többségében a múltunkhoz tartoznak, a gyerekkorunkban vagy a korábbi éveinkben történtek velünk bizonyos dolgok, amiket azzal tartunk a jelenünkben, hogy nagyon gyakran gondolunk rájuk, nagyon gyakran felidézzük őket, illetve belekerülve egy- egy szituációba nagyon sokszor asszociálunk a saját sérüléseinkre, traumáinkra. Ez azt mutatja, hogy nem tudunk elszakadni tőlük.
Ilyenkor szoktuk feltenni azt a kérdést, hogy mi az a történet, amit mesélsz magadról.
Tehát, ha valaki megkérdezné tőlünk, hogy kik vagyunk, milyen az életünk, akkor mi mindent mondanánk el magunkról, ami meghatároz minket, amitől azok lettünk, akik vagyunk. Amikor egy ilyen kérdést megkapunk, nagyon sokszor előjönnek olyanok, mint például a szülők válása, vagy, hogy bántottak minket gyerekkorunkban, vagy később, felnőttkorunkban történtek velünk olyan csalódások, traumák, amik meghatározták azt, akik vagyunk. Ha erre a kérdésre ilyen traumák kerülnek elő, az azt mutatja, hogy életben tartjuk őket. Ezek a múlthoz tartoznak, le kellene őket tenni, de nem tudjuk, hanem nap, mint nap felidézzük őket, emlékszünk rájuk, álmodunk ezekről az eseményekről, és valamilyen szinten a lelkünknek az alaphangját meghatározzák. Meghatározzák még a rezgésszintünket is, hogy mi az a maximum, amíg ezek az emlékek miatt el tudunk jutni.
A Théta Healing eszközöket ad, hogy ezeket meggyógyítsuk, ugyanis ezek a sérülések alakítanak, formálnak minket, ezekre szükség van a felelősségvállalás megtanulásához. Ha valaki megérti, hogy mindent, ami az életében történik, akkor is, ha kicsi gyerekként történt vele, a saját tetteinek a következményeként kell tekinteni, onnantól kezdve lesz képes felelősséget vállalni magáért, és onnantól kezdve tud változtatni.
Az a lényeg, hogy ha elismerem azt, hogy én vagyok, aki tenni tud, akkor valóban tudok tenni, ha nem ismerem el, akkor nem tudok tenni.
Energetikailag változunk meg, ha felelősséget vállalunk, és attól lesz erőnk teremteni és változtatni.
Facebook élő
2021. 06. 07.
Farkas Viktória vagyok.
Legutóbbi hozzászólások